Meček – 2. hrvatsko-mađarski planinarski pohod
15.03.2015.
Zahvaljujući tekstu koji je Robi poslalo nekoliko sati prije pisanja ovog teksta i nadaleko poznatoj guglovoj stranici za prijevođenje – imam nešto malo informacija koje mi olakšavaju ovo obraćanje. 🙂
Na “2. hrvatsko – mađarskom planinarskom pohodu” okupilo se 36 planinara + pas Benny.
Hrvatske boje branilo je 10 planinskih entuzijasta: Jasna, Ivan, Dejan i Doris iz Osijeka, i Jasne, Vesna, Mladen, Boris, Dejan i Miša iz Slatine. Sa one strane Drave dočekalo nas je 26 domaćina predvođeni Robijem o brojnim poznatim licima.
Za razliku od nas, u mađarskom timu preko nekoliko planinara (Đurđa & Iveta) perfektno govori, nekolicina ih natuca, a preko nekoliko upravo uči čitati, pisati i govoriti hrvatski jezik. Što se tiče razumijevanja stranih jezika situacija na terenu glasi: Mađarska : Hrvatska – 2 : 0
Oni su jednostavno pametniji. 🙂
No, kada analiziramo tko je veći džentlemen kada je riječ o pomaganju i nošenju ruksaka iznemoglim kolegicama, e tu smo ih potukli sa rezultatom: Hrvatska : Mađarska – 2 : 0
Mi smo jednostavno snažniji. 😉
U konačnici rezultat je 2 : 2 dakle, neriješeno!
No šalu na stranu, odradili smo preko 25 km (iako Endomondo pokazuje malo manje s obzirom da je GPS signal kasnio u polasku) no to i nije odveć važno.
Ljubazni su nas domaćini: pozvali, dočekali, darivali, navodili, počastili, izljubili, pluća nam ispunili kisikom, tijela snagom, a dušu energijom na čemu im se od srca zahvaljujemo – köszönöm.
Umoran sam i spava mi se… Vidimo se!
Miša Nicinger
A Jakab-hegy titkos ösvényein
Mindenki a maga lovát dicséri – én is gyorsan megteszem, mielőtt másvalaki lefikázza a jó kis kirándulásomat… 🙂
Deklaráltan gyilkos nehézségű útvonalat terveztem a 2. horvát-magyar közös kirándulásunkra, ez azonban nem öncélú nehezítés volt. A 22km-es táv, +/-850m szint egy Papuk-túrán majdhogynem alap, csak mecseki viszonylatban szokatlanul erős. A cél az volt, hogy minél többet megmutathassunk a hegy szépségeiből. A régi kőbánya romantikus, barlangos sziklapadjai már így is ki kellett, hogy maradjanak a programból.
37-en gyűltünk össze (Berci kutyát is beleértve) Kővágószőlős határában. 10 fő Horvátországból érkezett, Miša barátunk vezetésével, Szlatináról, Eszékről. Sok kedves, régi arc (Jasna, Vesna, stb.), de voltak sajnos igazolatlanul hiányzók is (Miroslav, Cigo, Dr. Zagy). A maradék 27 fő hazánkat képviselte, Bajától Pécsen át Veszprémig(!). Csapatunkban többen folyékonyan beszéltek horvátul, az angollal is jól boldogultak néhányan, így kommunikációs zűrzavar nem adódott.
A Jakab-hegy és a Karácsony-tó közötti nyeregben (a viganvári úton) állítottuk le a gépkocsikat, s innen indultunk a Jubileumi-kereszthez, majd tovább, a Babás-szerkövek, Sasfészek-bánya érintésével fel, a Zsongor-kőre, ahol Miša csoportképet fotózott rólunk. Aztán felkaptunk a kora-vaskori földvár sáncára, s körbe mentünk rajta, a déli hegyorrig. Itt megtekintettük a huszonsokadik failak nevű műalkotást, majd a Bika-háton leereszkedtünk délre, a Panoráma-útra. Ezen visszaszerpentineztünk a régi zarándokútig, s ezen felküzdöttük magunkat újra a hegytetőre. Ez a gyilkos emelkedő többekben mély nyomot hagyott és nemcsak az elképesztő szépsége miatt.
A fennsík peremén medvehagymaszedéssel egybekötött ebédszünet következett, majd a fennsíkot a legkeskenyebb részén keresztezve a Páprágyi-völgy felé vettük az irányt. Leereszkedtünk a völgyön, majd vizenyős ösvényeken elvergődtünk az Éger-tetőre (vrh Jova), ahol újabb pihenő következett, aztán a Mohosi-kiskút érintésével lementünk az Éger-völgybe.
Az Éger-völgy (Jova dolina) a legszebb formáját hozta. Az elmúlt háromnegyed év töménytelen csapadéka kipucolta a mederből a finom üledékeket, így tiszta sziklamederben folyik a bő-, kék vizű patak, szemet gyönyörködtető zúgókkal és surranókkal. Sokat látott vendégeink is jelezték, hogy bizony, tetszik, amit látnak. Pedig hát a Papuk folyónyi patakjaihoz képest a Éger-patak nagyon pici.
A Farkas-forrásnál (izvor Vuk) kikanyarodtunk a völgyből, s újabb gyilkos emelkedő következett: harmadszor is megmásztuk a hegyet. Közmegelégedésre 😉
Sportszerű nehezítésként nem a kék túra kapuján mentünk be a földvárba, hanem ettől balra, ott, ahol a patak a sáncból kifolyik, majd a kolostorkert kerítése mentén a „pince” becenevű bástya érintésével érkeztünk fel a kolostorhoz.
A kolostornál még egy rövid szünetet iktattunk be, aztán célba vettük a gépkocsikat.
Bő hét óra alatt letudta a brigád ezt a nem könnyű útvonalat, amit a felázott talaj tovább nehezített; minden elismerésem a résztvevőké!
És még valami. Az 1848-as szabadságharc volt az első komolyabb esemény, ami az egy hazában élő magyar és horvát nemzetet egymással szembefordította. De ez már a múlt. Nagyon-nagyon. Azt hiszem, nem is ünnepelhettük volna szebben március 15-ét, mint ezzel a közös kirándulással!
Folytatása következik! És ez nem fenyegetés… 🙂
Welsch Robi
