Mišovito brdo
01.03.2020.
Gdje su to Šapice obitavale i ostavljale svoje tragove ove nedjelje 01.03.2020. godine? Šapicama su se pridružili i Mađari koji su mršavi, ne papaju puno i veoma su uhodani… Pa evo ovako: krenuli smo iz Velike (od bazena) i popeli se na Mališćak (740 m/nv) zatim na Ivačku glavu koja je ujedno bila i naš najviši uspon (913 m/nv) naravno uz to nas je poprilično i zagrijala za „Mišino“ brdo (852 m/nv) koje je bilo dosta zahtijevno visinski, a krenula je i kišica.
Na njemu me Miša zeza da se držim u stilu kao da se penjem na Himalaju, a ja mu pojašnjavam da sam se baš tako i fokusirala „korak po korak“ i čvrstom psihologijom u glavi balansiranom sa disanjem da me ništa ne smete kao i inače…
„Pa kud koji mili moji“ Išli smo dalje do Anđine barake i Nevoljaša (720 m/nv) a na tim većim usponima koje smo pohodili kiša je već dovoljno namočila tlo pa je uz veliku strminu bilo dosta sklisko i blatnjavo, a tempo je „morao biti održiv“.
Po meni bila je to situacija u kojoj zoveš Boga u pomoć, zabadaš štapove „držiš“ se na sve noge, hvataš drveća. Pri tome se mimoilaziš s drugim grupama s kojima razmjenjuješ klasične terminale poput: pazite sklisko je, dolje još više, pazi i dr. u susret dolazi grupa mladih ljudi, zgodnih momaka što razmišljam i nije loše da ti se nešto „nedajbožedesi“ ipak i nije nešto „prigodna“ poprilično znojna i neženstvena situacija u kojoj paziš živu glavu… 😀
Nakon kiše ipak dolazi sunce i ostale mudre misli tako i naš kraj ovaj put zločestog uspona bliži se kraju te puni nade i dobre energije silazimo i idemo dalje prema Lapjaku te putem svi komentiramo količinu posječenih drveća i užasni/tužni prizor koji (ne svojom voljom) ostavljamo…
Malo se odmaramo od uspona ravnišem, no kiša nas i dalje vjerno prati pa svi s reprezentativnim kabanicama nastavljamo dalje i penjemo se na naš posljednji vrh Lapjak (667 m/nv) kojeg „obaramo kao od šale“ Miša me i dalje ustrajno prati svojim fotoaparatom uz izliku da sam ja njihovo iznenađenje i drugačija energija koja im prirasta uz srce pa mu ne zamjeram što hvata sve moje „teške ali slatke/umorne“ trenutke… Ono što je najteže to je i najslađe.
Tako smo se i približili kraju svoje rute te se vratili na parking kod bazena ili bolje vratili se u stvarnost nečeg drugačije dimenzioniranog s obzirom na ponekad tešku stvarnost kojoj se svi vraćamo ali s tragom u srcima i punim baterijama, ~18.5 km u nogama i čistim plućima…
Klara Soldo
NEM KÉREK KÁPOSZTÁT!
Van egy embertípus, mifelénk szerencsére ritka, de Olaszországban már nem, és Délnyugat-Szlovéniában is találkoztam már ilyenekkel. Csak üvöltve tudnak b_eszélni. Na, ez a fajta létezik Horvátországban is. Mavelük kirándultunk. Kezdetben a kismadarak próbálták őket túlharsogni, persze hiába, később már a hollók, varjak is berekedtek és egyedül akőbánya fúrógépe maradt versenyben. De az meg 200 méteres fal tetején egyensúlyozott, nem jöhetett velünk egész nap. Csak az üvöltés jött velünk egész nap. Egyébként nagyon aranyosak voltak, szó se róla; egyikük az érkezéskor a köszönést harsány „Nem kérek káposztát! üvöltéssel folytatta és egész nap szebbnél szebb – s főképp témához kapcsolódó – magyar frázisokat kiabált, szóval rendkívül mulatságos volt, de az biztos, hogy szerelem ide vagy oda, ebbe a családba biztosan nem nősülnék be!
25 fős horvát-magyar vegyes csapatunkat ma nem kényeztette az időjárás, igaz nem is volt kimondottan elutasító a hegy; volt szél, némi eső, hideg-meleg ééééés… koratavaszi virágpompa. Néhol kaszálni lehetett a hóvirágot, sáfrányt, májvirágot, kankalint, kakasmandikót, itt-ott csillagvirág, kökörcsin és a lapu is bimbózott, meg persze hunyorgott a hunyor, sarjadt a medvehagyma és a lányok is szépek voltak. Mint amilyen szép az életünk. Hamarosan jön is a nőnap, úgyhogy már most mondom; Éljenek a csajok!
Róbert Welsch
